Szóval, én eredetileg Forgács Bálintot, a CEU (Central European University) kognitív kutatólaborjának egyik kutatóját árnyékolom, de ez ki lett terjesztődve nagyjából az összes ott dolgozóra. Tegnap kaptam egy szuper meghívást a mai Journal Club-ba amire el kellett olvasni egy cikket, valamint egy szemináriumra, amit mindig egy külföldi, híres előadó tart különböző pszichológiai újításokról, frissebb kutatásokról. Máról már írtam egy cikket, de úgy gondoltam ezt külön veszem, mert egyrészt későn értem haza, másrészt meg úgy gondoltam, hogy megérdemel egy külön cikket.
Kezdeném a Journal Club-bal. Ide nagyjából a labor dolgozói jöttek el, egy-két külsős, a Központban dolgozó, vagy külföldi kutató volt, aki ismeretlen arcnak számított, és Bálint a változatosság kedvéért időben érkezett! (lehet, hogy csak én vagyok kínosan pontos) A cikket egyébként Denis, az egyik olasz származású, Babalaborban dolgozó választotta erre az alkalomra, és elképesztően érdekes, habár sok oldalról támadható kutatásról szólt. Természetesen az alanyok itt is babák, és azt vizsgálta, hogy vajon preferáljuk-e azt, aki valami miatt hasonlít ránk, és valóban megjelenik-e már gyerekkorban az a jelenség, hogy aki antipatikus, vagy különbözik tőlünk, azt valamilyen formában büntetni, bántani akarjuk, vagy legalábbis ignorálni a jelenlétét (a mai társadalomra vonatkoztatott párhuzamot, a kutatás relevanciáját hagyom, hogy mindenki magának megtalálja). Nos, egy elég bonyolult, kétfázisú és hosszadalmas kutatás volt, amit most nem írok le, az Association for Psychological Science oldalán biztos megtalálható, 'Not like me=Bad' címszóval. A kutatás konklúziója, hogy 9 hónapos kortól egyre drasztikusabban megjelenik az a tendencia, hogy aki más, azt bántani akarjuk, ha nem is tudatosan. Persze a cikk több oldalról támadható, egyrészt amiatt, hogy a metódusok nagy része nem feltétlen zár ki egyéb konklúziókat, felnőtteken nem tesztelték, tehát nem biztos, hogy ez ahogy idősödünk, továbbra is jelen lesz; másrészt pedig, hogy hiányol néhány follow-up kutatást, de ettől még én élveztem mind az olvasását, mind a róla folyó vitát/beszélgetést.
Ami igazán egy libabőrös kar-élmény volt számomra, és a hét tetőpontja, az az ezt követő szeminárium. Kezdetben zavart a jelenlévő professzorok, kutatók, pszichológusok méregetése, ahogy próbálták befogadni a szöszi, zavarban lévő, 16-nak épphogy látszó gimnazista látványát egy olyan helyen, ahova szerintem legalább egy diploma szükséges hogy egyáltalán ott lehess, és ittlétének célját (tekintve, hogy Bálintot eddigre elnyelte a föld, nekem meg nem igazán volt kedvem bemutatkozgatni, magyarázkodni: túlságosan lelkesedtem az előadás miatt, olvastam már ugyanis arról korábban, amiről szólt). Az előadó Martin Eimer volt, a londoni Birkbeck- egyetem egyik professzora és a Prosopagnosia-ról tartott előadást, azon belül is a Developmental, vagyis öröklött prosopagnosiáról. Maga a Prosopagnosia egy olyan rendellenesség, ahol a beteg nem, vagy alig képes felismerni arcokat, ez a típusa most úgy tűnik, hogy pszichológiai rendellenességekre nem jellemzően örökletes. Ez korábbi hiedelmeimmel ellentétben nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem is lát egybefüggő arcot, csak külön részeket,vagy nem tudja, hogy az egy arc, annak rezdüléseit nem képes levenni: hiába lát egy arcot naponta akár tízszer is, képtelen felidézni ki is az. Létezik még az Acquired vagyis szerzett fajtája a rendellenességnek, erről nem igazán esett szó, ez balesetek, stroke folytán léphet fel.Olyan helyzetekről számolnak be betegek, ahol az oviból nem tudják a saját lányukat hazavinni addig, amíg az nem szalad oda hozzájuk, mert nem ismerik meg: olyan, mintha egy ismeretlen kislányt látnának. Persze külön ruháról, hajról már meg tudják ismerni, ki is fejlesztenek mechanizmusokat ennek a problémának az orvoslására. Ez a rendellenesség gyakran együtt jár tárgyyak nehézkes felismerésével, valamint azzal, hog az érintettek igen nehezen tájékozódnak (itt elkezdtem gyanakodni magamra). Az előadás erről szólt, valamint, hogy újabb kutatások szerint hogyan mérhető az agy egyes részeinek aktivitásából, hogy egyesek valóban eljutnak arra a szintre, hogy az ismerős arcot felismerik, de ez valahogy elvész az éterben, sosem tudatosul ,így a betegség ezeknél a pácienseknél visszafordítható lenne. Erős korrelációt láttak az idős emberek CT felvételeinél is, így gyanítható, hogy az idősek gyengébb arcemlékezési problémái is ehez vezethetők vissza. Ezen kívül még sok más érdekességről is beszélt Martin, hátborzongatóan jó volt. Holnap megpróbálom elintézni, hogy a többi szemináriumot is megnézhessem...
Szántó Kriszti
