Hétfő reggel kicsit aggódva, ám izgatottan rohantam Hegyi Barbara próbájára a Pesti Színházba. Egy Sógornők című darabot vettek elő újra, amit 13 éve vagy lényegében nagyon régen játszottak már, csak néhány szereplő változott. Nos mint említettem kissé megszeppenve közelítettem a teremhez, mikor egy kedves, lassú, mély hangot hallottam a büfé felől:
- Maga az a kishölgy akit az Ákágéból diszponáltak mihozzánk?
Hát én voltam. Hegedűs D. Géza viszont korántsem az a harapós kommunista tiszt volt, akinek előző este a Made in Hungária című filmben láttam. Kényelmesen elhelyezkedett a mögöttem lévő széken és míg a színésznők Parti Nagy Lajos szókimondó hexameter-soraira próbáltak egy rövid koreográfiát, folyamatosan súgdosta a fülembe, hogy mit láthatunk a színpadon, egyáltalán miről szól a darab, hol játszódik, mi a lényeges nyelvi lelemény a québeci angolos francia fordításában. El is szállt egy csapásra minden aggodalmam, csak csodálkoztam hogy csinálhatják ilyen egyszerre, mégis saját karakterüknek megfelelően ennyire különbözően a feladatukat a színésznők. Aztán persze jött a kínos kérdés, amire már számítottam:
- Tehát maga is színésznő szeretne lenni?
- Hát…izé az úgy van, hogy hát… még így nem igazán tudom…
- Ó hát persze hogy az szeretne lenni, látszott ahogy igyekezett befelé a terembe, az a megszállott csillogás a szemében…!
Nos akkor jól van, ha ennyire látszik, én nem ellenkezem. A szünetben is a színészekkel lenni hihetetlen volt. Mintha folyamatosan egy előadást figyeltem volna. Sosem tudni mikor játszanak…
A próba után Csengével (mert később ő is csatlakozott) bevágódtunk Barbara kocsijába és amennyire a dugó engedte igyekeztünk a tévéstúdióba, ahol Szily Nóra beszélgetős műsorába kapott meghívást kedves árnyékoltunk. Az út alatt megtudtuk mennyi gyönyörű pillanata és mennyi árnyoldala is van a színész szakmának, mennyire oda kell figyelni, hogy a megfelelő pillanatokban ne dőlj össze, jól oszd be az időd… és persze hogy a mi generációnknak mennyivel nehezebb dolga van.
A stúdióban több érdekes dolgot is megfigyeltünk Csengével, amíg Barbarát sminkelték és míg a felvétel ment.
1) A sminkeseken és a riporteren kívül mindenki számítógép előtt ül egész nap, akármilyen kreatív munkát végez is.
2) A bluebox helyére hangulatos kávézót varázsolni a képernyőn egyetlen gombnyomás, mégis kész varázslat. Azon kívül nem lehet túl inspiráló egy üres kék térben kreatívan beszélni.
3) Nehéz a néző számára érthetően összefüggően társalogni (Barbarának persze rutinból ment)
4) Néhány evolúciós praktika: miért ne vedd elő a rágódat a stúdiósok mellett, hogyan szerezz minél több teasüteményt diszkréten, hogyan tartsd nyitva az önzáródó, kártyával nyíló ajtót amíg kimész a mosdóba, stb.
A kocsiban ismét szóba jött a pályaválasztási téma. Barbara állandó energiája, humora és vidámsága ránk is átragadt, ezért Csenge egyre bizakodóbban gondolkozott a színészségen én pedig egy kritikusi vagy riporteri állás felé kezdtem kacsingatni:D
Némi szabadidő után este az Átutazók című darabot néztük meg a Vígben. Leginkább Törőcsik Mari játéka fogott meg benne, hogy ennyi idősen, szó szerint a halálból visszatérve, egyetlen szó nélkül mit tud mutatni a színpadon. Elgondolkodtató előadás volt, kicsit a mai magyar valóság kilátástalanságáról, de igyekeztem nem párhuzamot vonni a kocsiban oly sokat pedzegetett jövőnk és eközött. A darab után Barbara öltözőjében már csak megbeszéltük a keddi haditervet majd a művészbejárón távoztunk
(május 6)
