Árnyék témahét a KPO (12.) évfolyamon

Mint a többi napot, a pénteken is a SOTE I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán, a gyermek pszichiátrián voltam, aminek vezetője Dr. Gallai Mária. Ezen a napon csak a viziten vettem részt, ahol a csapat megbeszélte mindegyik gyerek pontos diagnózisát és esetleges további kezelését. 

Mint az előző bejegyzésekben írtam, Dr. Böhm Mónikát és Major Melindát követtem, akik két gyermek diagnózisát állították fel a héten. Az egyik fiúnál beigazolódott a gyanú, valóban ADHD-ja van. Viszont a másik gyereknek inkább a család terápia folytatását javasolták, amit már elkezdtek egy hete. 

Nagyon jól éreztem magamat a héten, nagyon érdekes volt figyelni a gyerekeket és az orvosok, pszichológusok munkáját. A csoport terápiás foglalkozások voltak a legizgalmasabbak számomra, mert mindig is ódzkodtam tőlük (sosem értettem, hogyan segíthet valakin egy csapat idegen, akinek semmi köze az adott ember problémájához), de láttam, hogy itt mennyit segített a gyerekeknek és mennyi információt adott a szakembereknek. Végülis logikus, hiszen társas lények volnánk...

Mindenesetre még emésztenem kell a tapasztalataimat és el kell gondolkoznom mi is érdekel engem igazán. Hasznos volt ez a hét és sok új élményt szereztem, amit ezúton is köszönök mindenkinek, aki ezt lehetővé tette!

A mai reggelem a sebészeti megbeszéléssel kezdődött, megbeszélték a mára esedékes műtéteket, aminek a többsége rutin műtét volt, így ismét megígérték, hogy ma bemegyek egy műtétre, ami elvileg egy gyomorsérv műtét lesz tegnapi nap folyamán pont én vettem fel ezt a beteget így nagyjából képben voltam. A megbeszélés végeztével elmentem a sebészetre ahol nagyjából a tegnapi forgatókönyv játszódott le újra. Reggeli osztás, gyógyszerelés, vérnyomás, láz. Épp az egyik kórteremben jártam, amikor hallottam a nővérhívót,kiderült, hogy az egyik betegnek a hasfalából kezdett el folyni a vér, szóltam a legközelebbi ápolónak ő szólt, hogy azonnal fussak az ügyeletes doktorért. Pár pillanat múlva visszatértem a Főorvos úrral, maga mögött húzva egy kiskocsival, amire gyorsan összeválogatott eszközök, pamacsok, és gézlapok voltak. A kórterembe ezután nem mehettem be, de ha jól sejtem a következő fél óra vérzés elállításával telt...  A nap hátralevő részében még felvettem pár új beteget, segítettem az ebédosztásnál, aztán egyszer csak váratlanul betoppant a főorvos, hogy menjek vele a műtőbe. Az öltözőben találkoztam a többi orvossal és beavattak, hogy egy epe műtétet fogok végignézni a sérv műtét helyett, és kértek, hogy ne nyúljak semmihez, ne piszkáljak senkit, ne legyek rosszul, sőt ha nem muszáj, akkor inkább levegőt se vegyek. Gyorsan én is talpig zöldbe öltöztem, majd bementem a műtőbe, ahol még az előkészületek folytak. Pár perc múlva már mindenki bent volt a műtőben, a műtétet végző orvosok a zöld ruhára még húztak egy kéket, ami leginkább egy overálra hasonlított, majd erre rá jött egy kesztyű, ami majdnem könyékig ért. A Főorvos úron még egy sí maszk is volt, ami a szeme kivételével mindent takart.  A páciens már jó mélyen aludt, úgyhogy kezdődhetett a műtét. A beavatkozás ebben az esetben egy laparoszkópos műtét volt. Ez úgy néz ki, hogy ejtenek egy kisebb bemetszést a hasfalon, a hasüreget teletöltik széndioxiddal, majd ugyanezen a lyukon keresztül bedugnak egy laparoszkópnak nevezett kamerát, amivel láthatóvá válnak a belső szervek. Ezután két másik cső kerül a páciensbe, amiken keresztül fogókhoz hasonlító eszközök kerülnek. Ezekkel a fogókkal a májat egy picit arrébb tolják, hogy teljesen láthatóvá váljon az epehólyag. Ezek után az epehólyagot "körbe vágják" azaz az összes befutó eret és az epevezetéket átvágják, persze előtte mindent elkötnek vagy az egyik fogóba áramot vezetnek, ami így felhevül és kiégeti az eret. (A széndioxid azért jön jól, mert ha sima levegőt vezetnének be, akkor ezen a ponton elég valószínű, hogy valami bent lángra kapna.) A hólyag körülvágása után az egyik lyukon kihúzták, de a kő miatt még így is alig fért ki. Miután a hólyag kikerült, a műtét lassan a végéhez közeledett, a hasfalon lévő vágásokat összevarrták és leragasztották majd a beteget felébresztették, majd visszatolták az ágyához. 2 nap múlva már el is hagyhatja a kórházat mindössze 3 pici sebbel. A műtét után visszamentem az osztályra segítettem még pár kisebb dologban majd hazajöttem.

Végre eljutottam arra a pontra egészségügyileg - legalább is ezt gondoltam -, hogy bemehessek dr. Szigeti István főorvoshoz az Uzsoki utcai kórházba. Ahogy meg volt beszélve, 8.30 körül találkoztunk a "C" épület harmadik emeletén, ahol az ortopédia található. Nagyjából 3 perc kellett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy még mindig nem vagyok abban az állapotban, hogy követhessem teendőit. Így megbeszéltük, hogy ha jobban leszek és lesz rá időm, bepótoljuk az árnyékolást. 

UI: nagyon szép lett a "c" épület. Nem tudom eléggé hangsúlyozni. Képeket kellett volna készítenem.

Nika A. 

A mai volt az utolsó napom az Uzsoki utcai Kórházban, és ez egy rövid bejegyzés lesz. A szokásos reggeli megbeszélés után lementem a dialízis-osztályra, ahol másfél-két órát töltöttem el. Megnéztem a gépeket működés közben, és azt is láthattam, hogy mi történik, ha vége van a kezelésnek. A gépekbe minden be van programozva, egy kis gyakorlással akár én is megcsinálhattam volna a tisztítási-indítási folyamatot. A nővérek minden kérdésemre válaszoltak, és minden lépést elmagyaráztak.

A dialízis-osztály egyharmada (megszámoltam, 12 ágy és gép van)

Miután mindent megnéztem, a témahetem és a látogatásom véget ért. Köszönettel tartozom az Uzsoki utcai kórház minden dolgozójának, akikkel a hét során találkoztam/beszéltem, és főleg köszönöm Dr. Németh Zsófiának, akit egész héten követtem.

Palotai Marcell

Szerdán 8-ra értem vissza az Uzsoki utcai Kórház III. Belgyógyászati/Nephrológiai osztályára, ahol Németh doktornő azzal a hírrel fogadott, hogy máris van két új beteg, akiket fel kell venni az osztályra. De még előtte megtartottuk az esti vizitet, ami a reggelivel ellentétben sokkal gyorsabb, habár az osztály összes betegét meg kell látogatni. Az esti vizit csak abból áll, hogy az ügyeletes orvos és a nővérek benéznek az összes kórterembe, és az ott fekvő beteget megkérdezik arról egyenként, hogy van-e valamilyen panaszuk/kívánságuk. Az esetek nagy részében a betegek csak annyit mondanak, hogy köszönik, nem kell semmi, jól vannak. Ezért ilyen gyors az esti vizit.

Ezután felvettük a két új beteget. Az első úr egy prosztatarákos beteg, aki nagyon vérszegény jelenleg is. A második úr egy görög bácsi, aki lázasan jött be, és ezenfelül szívbeteg. Szerencsére egyiküknél se kellett anamnézist (kórtörténetet felvenni), mert akkor még mindig a kórházban ülnék. Viszont a panaszokat, gyógyszerszedési adatokat, családi állapotot, stb. mind le kellett írni, ami idős emberek esetében annyira nem egyszerű, ezzel el is ment 1,5-2 óra. 

10 óra körül jött el az a pillanat, amikor nagyon nem tudtam mit csinálni, mert a doktornő adatokat vitt be a gépbe, és jelentéseket írt, ezért én elkísértem az egyik nővért abba a szobába, ahol a vért tárolják, amit később a betegek megkaphatnak (jelen esetben az első, vérszegény úrnak kellett két egység vér). 4 hűtőben vannak elosztva, aszerint, hogy kinek milyen vér kell: a családtagjáé vagy lehet másé is?

Ez egy egység, 0rh Pozitív vörösvérsejt-koncentrátum. A 0rh Pozitív vércsoportúak mindenkinek adhatnak vért, de ők csak 0-s vércsoportúaktól kaphatnak.

Mielőtt a beteg megkaphatta a vért, vértesztet kellett végezni, hogy még véletlenül se kapjon rossz vért. Itt négy szerbe (anti-A, anti-B, anti-AB, anti-D) kellett egy-egy csepp vért (a két egység vérből és a betegtől levett vérből) cseppenteni, és megnézni, hogy melyikkel reagál. Csak az anti-D-vel léphetett reakcióba, és ez is történt.

Ez itt a vérteszt, a halványabb foltok a betegtől levett vérből származnak. A felülről a második sor az anti-D-vel reakcióba lévő minták sora, és látható is a kicsapódás.

E kis kaland után még mindig nem tudtam mit csinálni, úgyhogy felfedeztem a Windows XP nyújtotta játéklehetőséget, és rákattantam a Fekete Özvegy második nehézségi fokozatára és az Admirálisra. Éjfél körül Németh doktornő szólt a nővéreknek, hogy csak akkor keltsék fel, ha valami fontos történik. Én is elvonultam aludni, az orvosi irodába, egy vendégágyon.

A vendégágy értékelése: 5/10, mert habár elég hosszú volt ahhoz, hogy nem lógtam le róla, de a matrac rugókból állt (csak rugókból), így elég kényelmetlen volt.

Reggel hatkor keltett Németh doktornő, hogy indulunk vizitelni a dialízis-osztályra, ahol már voltak betegek (nem is kevesen, szintén úgy egy tucatnyian, akárcsak szerdán délelőtt) dialízis-kezelésen. Ezután jött a rendes vizit az osztályon, amit kétszer csináltam végig, egyszer Németh doktornővel, egyszer pedig Eszterrel, akivel később, olyan negyed tíz tájékán megnézhettünk egy vese-biopsziát, amikor is mintát vesznek a veséből, egy kis szerkezet segítségével. A szerkezet két részből áll: egy "elsütő"-ből, ami tényleg hasonlít egy pisztoly elsütőszerkezetére, és egy húsz centis, speciális tűből. A tű azért különleges, mert két részből áll: egy belső, hegyes részből, és az azt körülvevő, éles végű hengerből. Először a belső rész hatol be a vesébe, majd az elsütés hatására a külső henger lecsapódik, ezáltal kivágva egy nagyon kis darabot a veséből. Ezt a folyamatot kétszer kellett elvégezni, és nem altatásban csinálják, a beteg egy fájdalomcsillapító injekciót kapott a beavatkozás környékére. Mikor ennek vége volt, hazajöhettem, ez olyan 10 óra környékén volt.

Ez volt a szerdai-csütörtöki napom teljes krónikája, holnap a dialízis-osztályon leszek megfigyelői státuszban. Amúgy az este folyamán semmi nem történt, két hívás érkezett, az egyik egy beteg átszállításának ügyében egy másik osztályról (mindezt hajnali fél kettőkor), a másik hívás pedig egy harmadik osztályról jött, és antibiotikumot kértek egy tüdőgyulladásos beteg számára.

A harmadik napom kimondottan izgalmas, de egyben megrázó is volt. Reggel megint a referálással kezdtünk, ahol igazából két nagy probléma merült fel. Az egyik a sebészek ügyeletével volt kapcsolatos, míg a másik egy kisfiúról. A kérdés az az volt, hogy megműtsék e a vakbelével vagy ne. Végül a műtét mellett döntöttek, mivel arra jutottak,hogy anélkül nem biztos hogy hosszú élete lehet. 

Én a reggeli vizit után felmentem a műtőkhöz, ahol beöltöztettek majd bemehettem a műtétekre. Arra kellett figyelnem, hogy ne legyek útba és hogy ne érjek a steril dolgokhoz/emberekhez. Igazából három műtétet láttam, amiből kettő kisebb volt (nagy anyajegyek kivágása) és egy nagy műtét. A nagy műtét volt a vakbeles kisfiú, akinél sok érdekes dolgot láthattam. Itt az altatás mellett megnézhettem, hogy hogyan adnak gerincbe erzéstelenítőt, hogy hogyan vesznek a lábfejből vért és hogy a kulcscsont alatti érbe is szoktak infúziót vagy jelen esetben vért adni a betegnek,ráadásul ez a véna közvetelenül a szívbe vezet.

A műtétek után volt még egy vizit, itt a főorvos úr jó pár beteget hazaengedhetett és így szerencséjükre lett helye azaznap érkező vagy érkezni fogó betegeknek. 

A második nap is hasonlóan kezdődött, mint az első. Megnéztük az ügyeleten és a rendelésen készült röntgeneket és beszélgettünk a bennt fekvő betegekről. Ezek után a sebészekkel együtt elindultunk felfelé a vizitre, ahova ma a lépcső helyett lifttel indultunk. Ahogy beszálltunk a liftbe az emberek elkezdtek poénkodni azon, hogy milyen vicces lenne ha leszakadna a lift, mivel kicsit többen voltunk a megengedettnél. Erre rossz helyen állt meg a lift és így egy 10 percre beragadtunk a liftbe. Mikor kijutottunk elkezdődhetett a vizit. 

Ezt a napot nem Ringwald doktorral töltöttem, hanem egyik munkatársával Márió doktor úrral voltam. Vele a nap nagy részét a rendelőben töltöttem ahol 2 óra alatt több mint 30 beteg fordult meg. A Doktor úrtól több részletes beszámolót hallhattam betegségekről, sőt még egy egyetemi tankönyvet is előszedett nekem, hogy ábrákat nézegethessünk. Így telt el a második napom.

Szóval, én eredetileg Forgács Bálintot, a CEU (Central European University) kognitív kutatólaborjának egyik kutatóját árnyékolom, de ez ki lett terjesztődve nagyjából az összes ott dolgozóra. Tegnap kaptam egy szuper meghívást a mai Journal Club-ba amire el kellett olvasni egy cikket, valamint egy szemináriumra, amit mindig egy külföldi, híres előadó tart különböző pszichológiai újításokról, frissebb kutatásokról. Máról már írtam egy cikket, de úgy gondoltam ezt külön veszem, mert egyrészt későn értem haza, másrészt meg úgy gondoltam, hogy megérdemel egy külön cikket.

Kezdeném a Journal Club-bal. Ide nagyjából a labor dolgozói jöttek el, egy-két külsős, a Központban dolgozó, vagy külföldi kutató volt, aki ismeretlen arcnak számított, és Bálint a változatosság kedvéért időben érkezett! (lehet, hogy csak én vagyok kínosan pontos) A cikket egyébként Denis, az egyik olasz származású, Babalaborban dolgozó választotta erre az alkalomra, és elképesztően érdekes, habár sok oldalról támadható kutatásról szólt. Természetesen az alanyok itt is babák, és azt vizsgálta, hogy vajon preferáljuk-e azt, aki valami miatt hasonlít ránk, és valóban megjelenik-e már gyerekkorban az a jelenség, hogy aki antipatikus, vagy különbözik tőlünk, azt valamilyen formában büntetni, bántani akarjuk, vagy legalábbis ignorálni a jelenlétét (a mai társadalomra vonatkoztatott párhuzamot, a kutatás relevanciáját hagyom, hogy mindenki magának megtalálja). Nos, egy elég bonyolult, kétfázisú és hosszadalmas kutatás volt, amit most nem írok le, az Association for Psychological Science oldalán biztos megtalálható, 'Not like me=Bad' címszóval. A kutatás konklúziója, hogy 9 hónapos kortól egyre drasztikusabban megjelenik az a tendencia, hogy aki más, azt bántani akarjuk, ha nem is tudatosan. Persze a cikk több oldalról támadható, egyrészt amiatt, hogy a metódusok nagy része nem feltétlen zár ki egyéb konklúziókat, felnőtteken nem tesztelték, tehát nem biztos, hogy ez ahogy idősödünk, továbbra is jelen lesz; másrészt pedig, hogy hiányol néhány follow-up kutatást, de ettől még én élveztem mind az olvasását, mind a róla folyó vitát/beszélgetést.

Ami igazán egy libabőrös kar-élmény volt számomra, és a hét tetőpontja, az az ezt követő szeminárium. Kezdetben zavart a jelenlévő professzorok, kutatók, pszichológusok méregetése, ahogy próbálták befogadni a szöszi, zavarban lévő, 16-nak épphogy látszó gimnazista látványát egy olyan helyen, ahova szerintem legalább egy diploma szükséges hogy egyáltalán ott lehess, és ittlétének célját (tekintve, hogy Bálintot eddigre elnyelte a föld, nekem meg nem igazán volt kedvem bemutatkozgatni, magyarázkodni: túlságosan lelkesedtem az előadás miatt, olvastam már ugyanis arról korábban, amiről szólt).  Az előadó Martin Eimer volt, a londoni Birkbeck- egyetem egyik professzora és a Prosopagnosia-ról tartott előadást, azon belül is a Developmental, vagyis öröklött prosopagnosiáról. Maga a Prosopagnosia egy olyan rendellenesség, ahol a beteg nem, vagy alig képes felismerni arcokat, ez a típusa most úgy tűnik, hogy pszichológiai rendellenességekre nem jellemzően örökletes.  Ez korábbi hiedelmeimmel ellentétben nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem is lát egybefüggő arcot, csak külön részeket,vagy nem tudja, hogy az egy arc, annak rezdüléseit nem képes levenni: hiába lát egy arcot naponta akár tízszer is, képtelen felidézni ki is az. Létezik még az Acquired vagyis szerzett fajtája a rendellenességnek, erről nem igazán esett szó, ez balesetek, stroke folytán léphet fel.Olyan helyzetekről számolnak be betegek, ahol az oviból nem tudják a saját lányukat hazavinni addig, amíg az nem szalad oda hozzájuk, mert nem ismerik meg: olyan, mintha egy ismeretlen kislányt látnának. Persze külön ruháról, hajról már meg tudják ismerni, ki is fejlesztenek mechanizmusokat ennek a problémának az orvoslására. Ez a rendellenesség gyakran együtt jár tárgyyak nehézkes felismerésével, valamint azzal, hog az érintettek igen nehezen tájékozódnak (itt elkezdtem gyanakodni magamra). Az előadás erről szólt, valamint, hogy újabb kutatások szerint hogyan mérhető az agy egyes részeinek aktivitásából, hogy egyesek valóban eljutnak arra a szintre, hogy az ismerős arcot felismerik, de ez valahogy elvész az éterben, sosem tudatosul ,így  a betegség ezeknél a pácienseknél visszafordítható lenne. Erős korrelációt láttak az idős emberek CT felvételeinél is, így gyanítható, hogy az idősek gyengébb arcemlékezési problémái is ehez vezethetők vissza.  Ezen kívül még sok más érdekességről is beszélt Martin, hátborzongatóan jó volt. Holnap megpróbálom elintézni, hogy a többi szemináriumot is megnézhessem...

Szántó Kriszti

Mai nap is fél nyolc előtt érkeztem meg a kórházba, így volt esélyem megnézni a kardiológiai őrzőt is, ahol azok a betegek fekszenek, akiknél megvan az esély egy szívleállásra, ezért mindenki monitoron van, és van defibrillátor is. A beteg, aki minket érdekelt, azért került oda, mert 30-as pulzusa volt tegnap este. 

Ez a nephrológiai osztály orvosi irodája.

A reggeli megbeszélésen megtudtam néhány dolgot. Például az este folyamán 2 új beteg is érkezett az osztályra. És azt, hogy nem kötelező az orvosoknak köpenyt viselniük. Valamint azt, hogy rossz a nővérhívó rendszer, ami rossz, mert így a betegek nem tudják rendesen hívni a nővéreket (viszont nem hallatszik szinte folyamatosan az idegesítő hang, amit kiad a gép). És ezenfelül azt is hallottam, hogy az egyik kórteremben fekszik egy agresszív beteg, aki verekszik és karmol. És egy általános tapasztalat, amit leszűrtem: a háziorvosokkal néha csak a baj van.

Ez pedig az orvosi pihenőszoba.

A viziten a tegnap már említett másik doktornőt, Dr. Zsargó Esztert követtem, aki egy hónapig van itt a kórházban, szakmai gyakorlaton. Végigjártuk a betegeket, és most már valószínű, hogy a szintén tegnap említett sikertörténet betege hazamehet, már csak az kérdéses, hogy milyen gyakran kell majd visszajárnia: háromhetente egyszer, vagy hetente kétszer? Ez ma délután fog eldőlni, a laboreredmények alapján. Egy másik betegnél Shellong-tesztet kellett végezni, ami nem bonyolult: a beteg vérnyomását fekve, ülve és állva is meg kell mérni. Az a lényeg, hogy nem szabad orthosztatikus hipotóniát érzékelni, azaz 20/10 mmHg (higanymilliméter) változást a 3 adat között (pl.: ha fekve 120/70 volt a vérnyomás, nem szabad, hogy állva 145/90 legyen). Ha mégis van ekkora változás, annak több oka is lehet: gyógyszerek, kiszáradás, az érrendszer merevsége, a belső szervek működését szabályozó idegek károsodása, vagy szívelégtelenség. Tenni ellene nem sokat lehet, max. folyadékot pótolni, más gyógyszereket felírni, vagy arra utasítani a beteget, hogy óvatosan, ne hirtelen keljen fel.

A vizit után beültem az ambulanciára, ahol Eszterrel megnéztük, hogy hogyan kezel Dr. Németh egy SLE-s beteget. Az SLE a szisztémás lupus erythematosus (vagy ahogy egy ukrán magánklinika írta: szisztematikus vörösbőr-farkas) rövidítése, ami egy krónikus autoimmun-betegség, amikor is a belső szervekben gyulladások jönnek létre, kisebb-nagyobb mértékben károsítva azokat. Ha a betegség átterjed a vesére is, nagyon csökkennek a kilátások. Kezelése szteroidokkal történik, amik szedését nagyon jól nyomon lehet követni az egyik mellékhatás miatt, ami holdvilágarcot okoz, így nehéz átverni az orvosokat azzal, hogy betartják a kúrát, amikor nem is. Amúgy ettől a betegtől (segítséggel, de) én vettem vért.

Ezután két beteget kellett megvizsgálni, akik a neurológiai osztályon vannak, így hárman szépen lementünk, hogy csak az egyiket vizsgáljuk meg, mert a másik beteget elvitték egy másik vizsgálatra. Utána lementünk a dialízis-osztályra, ahol körülbelül egy tucat beteg feküdt, dialízisgépekre kötve. A dialízis során a vért egy külső gépbe vezetik, amely gép megtisztítja és visszajuttatja a testbe a vért, ezzel helyettesítve a veséket. A dialízis-kezelések általában 3-4 óra (!) hosszúak, de ez függ a testsúlytól, az izomtömegtől, és a szív azon állapotától, hogy mennyire tűri a hirtelen folyadékmegvonást (ezért akár 6-8, sőt 12 órás kezelések is elképzelhetőek).

Ez egy dialízisgép.

Egy hősies küldetés-közjáték után, amikor is recepteket kellett levinnem az osztályról a dialízis-osztályra (a másodikról a mínusz elsőre), megint beültem az ambulanciára, ahol újabb két beteget vizsgált meg a doktornő. Egy röpke ebédszünet után, ahol is fény derült kapcsolati hálókra, és miegymásra, megnézhettem egy klinikopatológiai "konferenciát", aminek az a lényege, hogy az orvosok felállítanak egy diagnózist, de aztán lehet, hogy a patológus (aki a szövettannal foglalkozik) megállapítja, hogy nem is ez a helyzet, hanem teljesen más a beteg baja. Ezen a kis előadáson három esetet mutattak be a sebészek és patológusok, és mindhárom daganatokkal (nem feltétlenül rákos daganatokkal) foglalkozott.

Az előadás után hazajöttem, de 8-ra megyek vissza, egy egész estés ügyeletet megnézni.