Árnyék témahét a KPO (12.) évfolyamon

Csütörtökön volt az utolsó napom az ELTE biokémiai laborában. Pénteken érettségiztem. Ezen a napon az Elisa teszt eredményeivel dolgoztunk tovább. Először csináltunk egy próba PRC-t, hogy kiderüljön lesz-e termék, vagy esetleg elromlott-e a gép, ami ezt végzi. Megfuttattuk a mintákat és szerencsére volt termék, így elvégeztük több mintával is ugyanezt. Ez így most elég egyszerűen hangzik, mint ami sitysuty megvan, ám valójában ezzel 6ig elszöszmötöltünk. Ugyanis a második PCR körülbelül 2 órán át tartott, addig várnunk kellett. A gélt is hagyni kellett állni, amíg összeáll és a futtatás is 20 percig tartott minimum, tehát ez ilyen szaggatott munkamenet volt.

itt épp a PCR-hez mérjük ki a mintákat

Végül volt termék a sok mintás PCRből is, a szekvenálásig viszont sajnos már nem jutottunk el. A nap végén még egyszer átbeszéltük a nap és a hét eseményeit, eredményeit (határozottan összeállt a kép így a végére).

A futtatásra várakozó minták

Itt a zsebekbe mérjük ki a mintákat

Ez itt pedig maga a futtatás (gélelektroforézis), a kék pöttyök a mintával teli zsebek

Végül a labor (egyik) hűtője

Összességében sok új dolgot tudtam meg a hét alatt, elég intenzív volt ez a négy nap. Nagyon jól éreztem magam a laborban, örülök, hogy nem csak nézhettem a dolgokat, hanem ki is próbálhattam sok mindent. Ezúton is szeretném megköszönni Szakács Dávidnak, hogy bepillantást engedett a laborban folyó mindennapi munkájába és természetesen Nádori tanár úrnak a szervezésért.

Ma volt a második, és egyben sajnos az utolsó napom a Néprajzi Múzeumban. A bejutás ma lényegesen egyszerűbben ment, még látogatói kártyácskát is kaptam. Tegnap valamiért ez kimaradt, de nem kaptak el, szóval minden rendben.

Juditra várnom kellett, de szerencsére mindenki kedves és segítőkész, ezért egy percig sem unatkoztam. Végignéztem jó pár eddigi kiállítás katalógusát, valamint végigjártam egy magyar romákról, és egy spanyol romákról szóló kiállítást várakozás közben. A magyar részen egészen elképesztő fényképek is voltak, régi, még vándorló roma közösségekről. Sőt legnagyobb meglepetésemre felfedeztem egy olyan roma családról készült műtermi képet is, amit tegnap lent eredetiben is megcsodálhattam a képtárban, miközben a Kis/Nagykanizsai képeket keresgéltem.

A kiállítások után levonultam a képtárba: Tegnap az archívumban képek kiválogatása volt a feladatom, ma ennek az ellenkezőjét csináltam, sorba rendeztem a visszaküldött képeket, és egyesével visszarakosgattam őket a megfelelő fakkokba. Már egész profi vagyok a gépesített tárolódobozok kezelésében. Rengeteg ott lent a munka, sajnos úgy látom, hogy nincs elég ember rá.

A nap további részében kamatoztathattam a gépíró képességemet, a kiállítás tájékoztató szövegének angol és német változatát írtam be a gépbe. Valamint belekóstoltam a lektori munkába is, a tegnap németről magyarra fordított szövegeket kellett ma kicsinosítani. Durván fárasztó meló, mert tartalmilag nem szabad eltérni az eredeti német szövegtől, de közben szépen magyarosan kell hangzania. És az külön csemege, mikor az eredeti szövegben van egy-két logikai gikszer, olyankor találd ki, hogy mi legyen.
Közben rengeteg telefonbeszélgetés egyik felét hallgattam, keményen folyt a kiállítás szervezése, készültek a meghívók, a tájékoztató füzetek.

Két nap nagyon rövid idő, de igyekeztek nekem minél több mindent megmutatni, minél több mindenbe engem is bevonni, remekül éreztem magam. Remélem a kiállítás is jól fog sikerülni.

Ma kettő előtt pár perccel érkeztem meg az egyetem aulájába, ahol rögtön összefutottam Cserey úrral, akivel megbeszéltük, hogy hogyan juthatok be a tantárgyi előadásra. Így össze is találkoztam Dr. Karmos Györggyel , aki szerencsére örömmel fogadott az óráján, így beülhettem az egyetemisták közé.

De előtte még gyorsan meglátogattuk Sárkány Norbertet, aki már elég régóta egy biomechatronikus kéz fejlesztésén ügyködik, 3D nyomtatóval készített már különböző modelleket. Sajnos nem tudtam lefotózni, de az utolsó prototípus, már egy csontfehér ujj, ahol tökéletesen vezérelhető inakkal az extenzor-flexor mozgás. Külön odafigyeltem, hogy a kézen, hogyan oldották meg a rögzítési problémákat, milyen megoldásokat alkalmaztak, hiszen mechanikailag még rendesen vannak hiányosságaim. pl. észrevettem, hogy a hüvelykujj funkcionális mozgását (a fogást) egy differenciálmű segítségével oldotta meg Norbi. Itt van egy előadás, ahol például Norbi rengeteg beszél a kézről és prototípusairól.

Ezek után ültem be az előadásra, ahol mindenki nagyon barátságos volt, az egyetemisták nem fogadtak idegenkedve, hogy mit keresek itt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Először Fiáth Richárd tartott kb. egy órás előadást az elektromiográfiáról. Az EMG az izom működését (a kontrakciók figyelésével) elektromos jellé alakít át, amit aztán különböző bandpass filterekkel és egyéb eljárásokkal, tiszteségges értelmezhető jelekké lehet átalakítani. Az EKG (ECG) talán mindenkinek ismerősebb, úgyhogy egy EMG tesztről kerestem egy rövidebb videót:

 Nagyon sematikusan és pontatlanul az EMG elve annyi, hogy két ponton nézzük az elektromos tevékenységet (+ és -), amit egy differenciálerősítővel "erősítünk", illetve ezt le kell földelni egy mérési szempontból nem lényeges helyen, pl. csukló. Így a jelek kivonásával megszűnik a zaj is.

Az EKG-t mindenki ismeri, ez a szív tevékenységét méri. Erről másfél órán keresztül beszélt Karmos György és az előzőnél sokkal pontatlanabbul megfogalmazva egy körkörös folyamat zajlik le, ahol különböző jelszakaszok ismétlődnek, ez itt látható a képen:

A különböző szakaszok "lényegében" a szív különböző részeinek a tevékenységét mérik. Tehát ezeknek elemzésével, meg lehet állapítani, hogy milyen patológiás elváltozással van dolgunk.

Nagyon érdekes volt az előadás és nagyon élveztem a hetet, úgyhogy köszönöm szépen, akik ezt a kis látogatást lehetővé tették nekem, különösen az egyetem tanárainak, akik készségesen fogadtak az óráikra és előadásaikra. Bár tudom, hogy ez egy fura dolog, amivel én foglalkozok, nagyon remélem, hogy érzékeltetni tudtam, hogy miért is nagyon érdekes és sokoldalú és legalább tanulságos volt látni azoknak, akik olvastak, hogy ilyen is van. 

Szóval, én eredetileg Forgács Bálintot, a CEU (Central European University) kognitív kutatólaborjának egyik kutatóját árnyékolom, de ez ki lett terjesztődve nagyjából az összes ott dolgozóra. Tegnap kaptam egy szuper meghívást a mai Journal Club-ba amire el kellett olvasni egy cikket, valamint egy szemináriumra, amit mindig egy külföldi, híres előadó tart különböző pszichológiai újításokról, frissebb kutatásokról. Máról már írtam egy cikket, de úgy gondoltam ezt külön veszem, mert egyrészt későn értem haza, másrészt meg úgy gondoltam, hogy megérdemel egy külön cikket.

Kezdeném a Journal Club-bal. Ide nagyjából a labor dolgozói jöttek el, egy-két külsős, a Központban dolgozó, vagy külföldi kutató volt, aki ismeretlen arcnak számított, és Bálint a változatosság kedvéért időben érkezett! (lehet, hogy csak én vagyok kínosan pontos) A cikket egyébként Denis, az egyik olasz származású, Babalaborban dolgozó választotta erre az alkalomra, és elképesztően érdekes, habár sok oldalról támadható kutatásról szólt. Természetesen az alanyok itt is babák, és azt vizsgálta, hogy vajon preferáljuk-e azt, aki valami miatt hasonlít ránk, és valóban megjelenik-e már gyerekkorban az a jelenség, hogy aki antipatikus, vagy különbözik tőlünk, azt valamilyen formában büntetni, bántani akarjuk, vagy legalábbis ignorálni a jelenlétét (a mai társadalomra vonatkoztatott párhuzamot, a kutatás relevanciáját hagyom, hogy mindenki magának megtalálja). Nos, egy elég bonyolult, kétfázisú és hosszadalmas kutatás volt, amit most nem írok le, az Association for Psychological Science oldalán biztos megtalálható, 'Not like me=Bad' címszóval. A kutatás konklúziója, hogy 9 hónapos kortól egyre drasztikusabban megjelenik az a tendencia, hogy aki más, azt bántani akarjuk, ha nem is tudatosan. Persze a cikk több oldalról támadható, egyrészt amiatt, hogy a metódusok nagy része nem feltétlen zár ki egyéb konklúziókat, felnőtteken nem tesztelték, tehát nem biztos, hogy ez ahogy idősödünk, továbbra is jelen lesz; másrészt pedig, hogy hiányol néhány follow-up kutatást, de ettől még én élveztem mind az olvasását, mind a róla folyó vitát/beszélgetést.

Ami igazán egy libabőrös kar-élmény volt számomra, és a hét tetőpontja, az az ezt követő szeminárium. Kezdetben zavart a jelenlévő professzorok, kutatók, pszichológusok méregetése, ahogy próbálták befogadni a szöszi, zavarban lévő, 16-nak épphogy látszó gimnazista látványát egy olyan helyen, ahova szerintem legalább egy diploma szükséges hogy egyáltalán ott lehess, és ittlétének célját (tekintve, hogy Bálintot eddigre elnyelte a föld, nekem meg nem igazán volt kedvem bemutatkozgatni, magyarázkodni: túlságosan lelkesedtem az előadás miatt, olvastam már ugyanis arról korábban, amiről szólt).  Az előadó Martin Eimer volt, a londoni Birkbeck- egyetem egyik professzora és a Prosopagnosia-ról tartott előadást, azon belül is a Developmental, vagyis öröklött prosopagnosiáról. Maga a Prosopagnosia egy olyan rendellenesség, ahol a beteg nem, vagy alig képes felismerni arcokat, ez a típusa most úgy tűnik, hogy pszichológiai rendellenességekre nem jellemzően örökletes.  Ez korábbi hiedelmeimmel ellentétben nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem is lát egybefüggő arcot, csak külön részeket,vagy nem tudja, hogy az egy arc, annak rezdüléseit nem képes levenni: hiába lát egy arcot naponta akár tízszer is, képtelen felidézni ki is az. Létezik még az Acquired vagyis szerzett fajtája a rendellenességnek, erről nem igazán esett szó, ez balesetek, stroke folytán léphet fel.Olyan helyzetekről számolnak be betegek, ahol az oviból nem tudják a saját lányukat hazavinni addig, amíg az nem szalad oda hozzájuk, mert nem ismerik meg: olyan, mintha egy ismeretlen kislányt látnának. Persze külön ruháról, hajról már meg tudják ismerni, ki is fejlesztenek mechanizmusokat ennek a problémának az orvoslására. Ez a rendellenesség gyakran együtt jár tárgyyak nehézkes felismerésével, valamint azzal, hog az érintettek igen nehezen tájékozódnak (itt elkezdtem gyanakodni magamra). Az előadás erről szólt, valamint, hogy újabb kutatások szerint hogyan mérhető az agy egyes részeinek aktivitásából, hogy egyesek valóban eljutnak arra a szintre, hogy az ismerős arcot felismerik, de ez valahogy elvész az éterben, sosem tudatosul ,így  a betegség ezeknél a pácienseknél visszafordítható lenne. Erős korrelációt láttak az idős emberek CT felvételeinél is, így gyanítható, hogy az idősek gyengébb arcemlékezési problémái is ehez vezethetők vissza.  Ezen kívül még sok más érdekességről is beszélt Martin, hátborzongatóan jó volt. Holnap megpróbálom elintézni, hogy a többi szemináriumot is megnézhessem...

Szántó Kriszti

Ma az egyetemen aulájában megrendezésre került előadáson vettem részt, amit Győry Kálmán tartott, aki matematikus lévén és közérthető összefoglalót tartott a matematikai nehéz vagy megoldhatatlan problémáiról és a fizikai vetületeiről is.

Az előadás során a teljesség igénye nélkül szó volt:

• Nem euklideszi geomátriákról, leginkább a Bolyai-Lobacsevszkij féléről, hiperbolikus geometriáról
• Gödel első nemteljességi tételéről, ami tényleg egy korszakalkotó felfedezés a matematikában (és a nyelvészetben is)
• Megoldott, de híres probléma: a Nagy Fermat-tétel , aminél megdöbbentem, hogy teljes levezetése mintegy 1500 oldalt igényel, ha az előzetes matematikai tudást is számítjuk, enélkül is 100 oldal!
• Prímes témákból: Goldbach-sejtés, Ikerprím-sejtés és nehézségeinek okairól - a professzor azt is mondta, hogy ezekre a következő pár évtizedbe nem is biztos, hogy választ találunk
• Érintőlegesen a Négyszín-tételről és Heisenberg-féle határozotlansági elvről

Holnap pedig kettőre megyek Az ideg- és izomrendszer elektrofiziológiai vizsgálómódszerei című előadást meghallgatni, amire szintén kíváncsi leszek, hiszen ez közvetlen az a terület, ami a legnagyobb kihívás egy művégtag készítésénél.

A múzeumi látogatásom egy csöppet kalandosan kezdődött. Fél óra alatt sikerült bejutnom a mellékbejáraton át a Néprajzi Múzeumba, átvergődtem a portán és megtaláltam az emberemet. Csorba Judithoz kerültem az archívumba, ott is a képtárba. Fontos tudni, hogy a múzeumnak 3 fő része van a kiállítótermeken kívül: a tárgygyűjtemény, a könyvtár és az archívum, aminek szintén 3 része van: a filmtár, a képtár és a rajz/lenyomattár.

A múzeumban dolgozók munkáját nagyban befolyásolja a pénzügyi helyzet, ami itt sem túl rózsás (mint ahogy egyik magyarországi múzeumban sem). Kevesen vannak rengeteg munkára, ami azt jelenti, hogy a kiállítást, amit én látogattam, egy-két, de főleg egy ember csinálja, holott egy egész csapatot elbírna a feladat. Az én szemszögemből ez tiszta szerencse, nem maradok ki semmiből. De nem tudom, hogy ők hogy bírják.

Voltam a hatalmas (több százezres) képtárban. Elszöszmötöltem ott egy jó darabig, mert ki kellett válogatnom minden képet, ami Nagykanizsához vagy Kiskanizsához köthető. Tévedés ne essék, nincsenek egy helyen.
Kikerestem, hogy milyen leltárszámú képek tartoznak a településekhez, majd ezeket kikerestem a képtárból. A  a veszélyesen gyúlékony nitrátos negatív képek szobájában, és a filmtekercsek és üveglapra készített képek kuckójában is jártam. Mindkettőben nagyon hideg van.

A napom második felét fent töltöttem az irodákban, és a kiállítótermekben. Végre láthattam, hogy hogyan készül el egy kiállítás. Egy két részes német vándorkiállításról van szó. Fordítottam német szövegeket magyarra, megnéztem a félkész kiállítótermeket, és meghallgattam hogy hogyan készült el az első fele. Érdekes, hogy milyen ötletes kényszermegoldások születnek, mikor egyre kevesebb pénzből kell felszerelni egy-egy termet.

Az épület egyébként hatalmas belülről. Egyszer elszaladtam az irodából a mosdóba, és teljesen elvesztem. Egy barna ajtón kellett bemennem, de sajnos csak visszafelé vettem észre, hogy minden ajtó barna, sok a folyosó, ráadásul senki sem volt a közelemben, aki eligazíthatott volna. A pániknak hamar vége lett azonban, mert rájöttem néhány kör futás után, hogy az ajtók ki vannak táblázva.

Nagyon jól éreztem magam egész nap, kis gyakornok lettem, már várom a holnapot!

Ma volt a második napom a biokémiai laborban. Kicsit tényleg olyan, mintha egy számomra ismeretlen nyelven beszélnének, de most már egészen belejöttem. Ma még egy kicsi alapozást kaptam elméletből, aztán végig a projekteken dolgoztunk. Ma egész rövid napom volt (10-16ig), holnap viszont addig leszünk benn, amíg le nem fut az a teszt, amit csinálunk. Szóval sokáig. Még mindig nagyon kedves mindenki, már én is magabiztosabban mozogtam a laborban, és az egyetem épületében is már eligazodom. Ma egész sokat mászkáltam egyedül az épületben, picit úgy éreztem, mintha én is egyetemista lennék. Ja, és ma végre sikerült azon a bejáraton kimennem, amin bejöttem! A tegnapi szélesztés amúgy jól sikerült, ma le is oltottam belőle a baktériumokat, és hozzájuk adtam a helperfágokat is. Ezekkel fogjuk a holnapi tesztek csinálni. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e, és milyen eredmények születnek majd. Ezen kívül az egyik hallgatónak, aki ebben a laborban dolgozott a mesterképzését lezáró szagdolgozatán, segítettem szerkeszteni a szakdolgozatát. Mutattam neki pár trükköt a Wordben (oldaltörés beszúrása). Összességében nagyon élvezem, örülök, hogy ide kerültem.

Ezen héten az ELTE-én egy biokémiai laborban vagyok. Kicsit bonyolult, hogy mivel is foglalkoznak pontosan, nekem 2 órán át magyarázták leegyszerűsített változatban. A laborban mindenki nagyon kedves volt velem. Az ebédszünet után már én is beszállhattam a tesztekbe, így többek közt PCR-t végeztünk (polimeráz láncreakció), rengeteget pipettáztam (a végére egészen belejöttem), tenyésztettünk baktériumokat, akiket aztán megfertőztünk bakteriofág vírusokkal, akik ampicilinre rezisztensek. Végül szélesztettük ezeket a fertőzött baktériumok ampicilines agar táptalajon. Nagyon élveztem ezt a napot, csak még mindig nem értek teljesen mindent, például elmondták a heti tervet, én körülbelül egy szót sem ismertem belőle, de nevetve nyugtattak meg, hogy azt majd elmagyarázzák. Szóval nagyon várom a következő napokat, azt tudom, hogy szerdán egy hosszabb tesztet foguk végigcsinálni.